2016. november 6., vasárnap

Új blog és búcsú

Kedves Olvasóim!
Emlékszem, két éve hatalmas lelkesedéssel vágtam bele ennek a blognak a szerkesztésébe. Nagy terveket szőttem hozzá, de sajnos ihletem elszállt, és azóta sem tudtam folytatni. Most azért írok, hogyha tetszett eddigi írásom, akkor ne habozzatok, látogassatok el új oldalamra. Jelenlegi történetem Antoine Griezmann nem mindennapi szerelmi sztoriját örökíti meg, ahol nemsokára trailer is várható. Kérlek Titeket, akik még itt vagytok feliratkozóim közül, nézzetek be hozzám.
Ami ezt a történetet illeti. Nos, különleges volt számomra, és ezért nem is töröltem. Talán, ha egyszer több időm lesz, újraírom, és befejezem. Addig is itt hagyom félben, és ha majd úgy döntök, folytatom, itt megtaláltok!
Addig is jelenleg a Szívdobbanás című blogon jelentkezem.
Minden jót kívánok Nektek! Ha pedig tényleg benéztek hozzám, hagyjatok magatokról nyomot!
Millió ölelés.

2015. június 30., kedd

Nyár a szemeideben






Második részlet - Végső diagnózis

Igazából, nem írtam még ilyet sohasem, de azt mondják egyszer mindent el kell kezdeni. Azt i be kell vallanom, hogy mivel nem volt sok időm csak találomra kattintottam rá az egyik részre, de az is ledöbbentett és egyből megfogott. Cézium állapota és a nem mindennapi betegsége már első olvasásra leköti az olvasót. Azt hiszem, bátran kijelenthetem, hogy megéri benézni, hiszen ritkán találkozunk ilyen élethű írással, valamint sablonmentes történettel.

2014. december 22., hétfő

Költözés!

Sziasztok! Tudom rég írtam, de úgy érzem, hogy ennek a történetnek nem is lesz folytatása. Azonban készülőben van egy új blog, ami ITT lesz elérhető!:) Hamarosan felkerül az első rész a prológussal együtt!:) Egy kicsi infó a blogról; focistáról fog szólni méghozzá kettőről. ;)

Erik Durm

Itt lennének a szereplők:


Marco Reus























Nos, hamarosan kezdek! Remélem lesznek érdeklődők. Kérlek jelezzetek vissza minél hamarabb! :)
Üdvözlettel:
 Emily..

2014. augusztus 27., szerda

Chapter Five

  
Sziasztok! Nagyon sajnálom, hogy nem hoztam részt, de annyi dolgom volt, hogy nem sikerült. Ráadásul nemsokára suli, én pedig megyek vissza a koliba, so fogalmam sincs hogy fogok nektek írni! :/ Egyébként nagyon köszönöm a 12 feliratkozót! Ja és még valami, lenne egy új blogötletem, ha érdekelne valakit itt (facebook) tud elérni! :)



Remember! You can do it!

Az esti kiruccanásom volt az első a balesetem óta. Meglepő, mert nem feszengtem és nem gondolkoztam azon, hogy vajon melyik pillanatban fog ismét valami rossz dolog történni. Feloldódtam, és újra otthon éreztem magam. Talán azért, mert tudtam, hogy olyan társaságban vagyok, akik nem csinálnak hülyeséget, és teljes mértékben vigyáznak rám. Igaz, rég volt már, hogy ilyen sokáig voltam fent, ezért a reggeli kelés kicsit nehezebben ment, valamint a kórházban újabb kezelés elébe néztem. Ezúttal egy medencéhez vittek, ahol a víz segítségével próbálták az izmokat megmozgatni a lábamban. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy éreztem valamit, mert sajnos mozgató rugóim még mindig nem reagálnak semmire. Kicsit letörte a hangulatomat, de az orvos szerint ez normális, még csak egy hónap telt el így, az hatalmas változás lenne. Némileg feldobott a kijelentése, másrészt pedig ismét előkerültek az emlékek, amikor az edzőtáborba mentünk ilyenkor nyáron. Továbbá az is frusztrált, hogy előreláthatóan további öt hónap áll még előttem a kezelésből, és ez is csak a járásig fog felkészíteni. Otthon tovább töprengtem a dolgon és mindenféle rémképek jelentek meg előttem. Hogy mégis mikor tanulok meg újra járni, mennyi időt vesz majd igénybe, mire újra felerősödöm és még hasonló dolgok. Mivel már teljesen világfájdalom hatása alá kerültem, így tudva azt, hogy úgy sem kapok választ a kérdéseimre, csak az idő múlásával, így miközben a telefonomat nyomkodtam kínosan felnevettem. El sem hiszem, hogy ilyen butaságokon törtem a fejem, de sajnos ez történik akkor, ha az ember nem tud járni, a barátai elfoglaltak, a szülei pedig dolgoznak. Unalmamba tárcsáztam és már hívtam is. Két csöngés után fel is vette.
- Hola Luc – köszöntöttem barátomat.
- Hola Chan!
- Rég beszéltünk, és valamiért kerülsz mostanában. Nincs kedved átjönni?
- Chan, szívesen mennék, de nem vagyok otthon.
- Ó – biggyesztettem le a számat. – Merre vagy?
- Amerikába a szüleimnél.
- De én nem is tudtam, hogy elutaztál.
- Tényleg? Pedig az utóbbi napokban mindig mondtam, hogy elutazom hozzájuk. Plusz itt még reggel 7 van.
- Ó, ne haragudj, nem figyeltem. Felébresztettelek?
-Igen, de nem baj.Tegnap kerestelek is otthon, mielőtt kimentem a reptérre, de nem voltál, aztán a szüleid mondták, hogy bulizni mentél.
- A francba. Miért nem hívtál fel?
- Nem akartalak zavarni. Viszont, ha nem bánod én leteszem, nagyon fáradt vagyok. Szeretlek.
Nem tudtam válaszolni, mert már le is tette, engem, meg mint egy nagy arcon csapás ért a felismerés, hogy milyen szörnyű barát vagyok. Legszívesebben elástam volna magam. Az utóbbi időben azért volt velem olyan sok időt, mert most már biztos, hogy a nyár további részét Amerikában fogja tölteni, és én hülye meg észre sem vettem, hogy mit mondott. Egy igazi idióta vagyok. Persze, lelkiismeretem nem hagyta annyiban a dolgot, ezért rögtön dobtam neki egy sms-t. Mosolyra húztam a számat válaszára, és nyugtáztam magamban, hogy mégsem haragszik. A következő pillanatban ismét megszólalt a telefonom, azt hittem, hogy ő hív, és mosolyogva szóltam bele, a kijelzőt nem is figyelve.
- Na, már meg is érkeztél? – kérdeztem.
- Nem tudom, miről beszélsz – szólt egy ismerős hang a vonal másik végéről.
- Cris? – nevettem bele a telefonba.
- Aha, én lennék. – nevetett ő is. - Figyelj, Sese most nem ér rá, ezért engem kért meg, hogy kérdezzem, nincs-e kedved eljönni a mai meccsünkre.
- Atya ég! Dehogy nem – válaszoltam azonnal. – Mikor lesz?
- 9-kor kezdődik.
- Oké, megbeszéltük.
- Érted küldünk valakit fél 8-ra.
- Rendben, akkor majd találkozunk. Szia.
- Szia.
Hangulatom azonnal jobb lett, és széles vigyor ült ki az arcomra. Végig terültem az ágyamon és azon gondolkoztam, hogy mit vegyek fel. Átültem a székembe, odagurultam a szekrényemhez és kivettem belőle egy madridos mezt. A 4-es szám volt rajta. Emlékszem, Sesétől kaptam még nagyon-nagyon rég. Végig simítottam a címeren, majd kivettem hozzá egy fehér csőszárú farmert. Délután 5 körül kezdtem el készülődni, felöltöztem, tettem magamra egy leheletnyi sminket, megcsináltam a hajam. Szüleim nem voltak otthon így felhívtam őket, mielőtt elmentem. Lehet, hogy 22 éves leszek, de most muszáj nekik bejelentenem, hogy hová megyek. Nem ellenkeznek úgy sem, egyszerűen csak féltenek. Talán, cikinek kellene tartanom, de mivel már elmúltam 14 éves, nem teszem. Nagyon örülök neki, hogy mellettem állnak, maximálisan támogatnak és örülnek annak, hogy életben vagyok. A kocsi pontban fél 8-ra jött értem, ahogy Cris ígérte. Hála az égnek, már egyedül is le tudtam menni az emeletről, és hogy könnyebb legyen, két kerekes székem volt; egy fent egy lent. Egész rutinosan jutottam el az ajtóig, majd becsuktam és az autóhoz gurultam. Kíváncsian vártam, hogy ki lehet a sofőröm.
- Chan! – köszöntött. – Hadd mutassam be neked Danielát.
- Szia, Channel vagyok – mosolyogtam rá kedvesen.
- Szia, Daniela. Pilar már sokat mesélt rólad.
- Tényleg? – néztem meglepődötten rá.
- Igen, de ne aggódj csak jókat hallottam rólad – nevetett fel.
Még mindig furcsálltam a dolgot, és féltem, hogy mi lesz a véleménye rólam, de a kocsiban egész jól összebarátkoztunk. Nagyon aranyos lány, elmesélte, hogy találkozott Jamesszel, mennyire szeretik a kislányukat, és mennyire örül, hogy itt lehet Spanyolországban. Mosolyogva hallgattam az élménybeszámolóját a világbajnokságról is, ami élőből még jobb volt, bár sajnálta, hogy nem Kolumbia nyerte. Persze, mindenki örülne, ha a saját országa nyerné a vb-t. A stadionba érve elfoglaltuk a VIP részlegben a helyünket, közben észrevettem, hogy ott van Cris anyukája és kisfia is, így tolószékemmel elindultam feléjük, de Junior hamarabb észrevett, és, odaszaladt hozzám.
- Channel, úúúúúgy hiányoztál! – kiáltotta a kisfiú, én pedig felnevettem.
- Te is nekem – pusziltam bele a hajába. – Mi újság nagyfiú?
- Semmi, mindjárt kezdődik a meccs. Nem fáj? – kérdezte, mikor rám nézett.
- Nem – mosolyogtam rá, és kicsit elgondolkozhatott, de a nagymamája közelebb jött.
- Juni, de bántsd szegény Channelt!
- Ő engem sosem bánt – nevettem el magam.
- Hogy vagy kedvesem? – kérdezte mosolyogva.
- Nagyszerűen, csak korlátozva van a mozgásom – és kijelentésemre ő is elnevette magát.
Beszélgetésünknek a bíró sípja vetett véget, ugyanis akkor mindeni szeme a pályára tapadt. Izgalmasan figyeltük a barátságos meccset, igaz a csapat még nem volt teljesen formába, hisz a vb után többen még pihenőn voltak. Meccs közben megállapítottam, hogy a kolumbiai középpályás nagyon is beilleszkedett a csapatba és egész jól játszik. Sajnos a 90 perc gyorsan elszaladt számomra. Persze, a fiúk simán nyertek, így lefújás után megpróbáltunk az öltöző felé tolakodni. Mivel ők gyorsabban értek be, így meg kellett várnunk, míg lezuhanyoznak. Elsőként a kapitány távozott, majd sorba szállingóztak ki a többiek is.
- Mikor Ser is kijött, Pilar egyből odaugrott és gratulált neki. Közben a kolumbiai is megérkezett, és ők távoztak is Danielával.
- Channel – köszöntött két puszival a hátvéd. – Tetszett a meccs?
- Persze, nekem melyik nem? Jól játszik a kolumbiai.
- Szerintem is, jó igazolás volt.
Ezután a hátvéd a meccsről kezdett beszélni, és hazáig be nem állt a szája. Megkönnyebbültem lélegeztem fel, és sajnáltam szegény Pilart, hogy neki még hazáig ezt kell majd hallgatnia. Igen, én is szeretem a focit, de mikor már fél órája ecseteli a meccset, az már kezd idegesítő lenni. Megköszöntem a fuvart, majd bementem a házba. Anyát még ébren találtam, így segített nekem picit, majd lefeküdtem aludni.

2014. augusztus 9., szombat

Chapter Four


Nos itt is lenne a következő rész, jó olvasgatást! :) :*

Everything will be alright.


Újabb egy hét telt el, mióta telefonált. Azóta semmi jelet nem adott magáról, én pedig kezdem jobban érezni magam. Igaz, még mindig nehezen alszok, de amire minden megoldást jelent azt csak egy jó barát lehet. Tegnap beszéltem Ramosszal, és megígérte, hogy a ma délutánt velem tölti, mivel már nagyon rég beszéltünk. A délelőttöm szokásos rendben telt, semmi különös nem történt. Két óra körül hallottam, hogy valaki benyit a házba.
- Chan, itt vagy? - jött a kérdés lentről.
- Mivel nem tudok szaladni igen itt, amúgy már világgá mentem volna. - válaszoltam szarkasztikusan.
- Drága, pici Chan. Látom még mindig a régi vagy - mosolygott Sergio az ajtóban.
- Ez csak természetes. – mosolyogtam elégedetten. – Na, akkor hová megyünk?
- A Croccos Pizzába, az a törzshelyünk.
- Jó választás. Indulhatunk, persze csak ha segítesz.
Kínosan felnevetett, majd könnyedén felemelt levitt a lépcsőn, betett a kocsiba és indulásra készen voltunk. Nem kellett sokat utaznunk, de kicsit kellemetlenül éreztem magam, hogy cipelnie kell. Kedvenc asztalunknál foglaltunk helyet, és míg a rendelést vártunk egyből beszédbe kezdtem.
- Szóval, gondolhatod, hogy nem a semmiért kértem, hogy találkozzunk, ezért nem szeretnék kertelni. Múlt héten felhívott, és azt mondta, hogy látni akar – fújtam ki egyszerre a mondanivalóm lényegét.
Sergio ekkor kortyolta a vizét, amit rögtön félre is nyelt.
- Mesut hívott fel téged? Miért?
- Pontosan erre szeretnék választ kapni. Mégis kitől tudja, hogy balesetem volt. Nem beszéltél vele véletlenül? – meredtem rá kicsit dühösen.
- Csessze meg. Lehet. De akkor sem gondoltam volna, hogy ilyen figyelmet fordít majd erre az egészre és utánad jön. Tényleg nagyon jó haverok vagyunk, és egy szóval sem említette, hogy érezne irántad valamit – jött a rögtönzött válasz, majd kis gondolkodás után folytatta. –Talán néha megkérdezte, hogy mi van veled, de azt is számomra észrevehetetlenül csinálta – húzta meg a vállát.
- Igazából, nem is az zavar, hogy látni akar, hanem az, hogy már lassan egy éve nem hallottam felőle semmit. Plusz a balesetem is több mint egy hónapja történt. Miért pont most hívott? Hogy fogok reagálni erre? Azt sem bírtam feldolgozni, hogy felhívott, azt meg pláne nem bírom ki, hogy még egyszer itt hagyjon. Elegem van belőle. Azt hittem, hogy rég elfelejtett, és talált magának valami angol nőt. Én ezt, nem bírom – fejeztem be végül, és szemeim könnyekkel teltek meg.
- Figyelj – kezdte mondandóját és közbe megfogta a kezem -, megoldjuk, oké? Egyszer már sikerült. Akármennyire is jó haverom, nem fogom engedni, hogy megint tönkre tegyen.
Felsóhajtottam a szavai hallatán, az emlékek végig pörögtek az agyamon. Épp oly élethűek voltak, mintha csak most történtek volna. Nagy levegőt vettem, visszafojtottam könnyeimet, ránéztem barátomra, aki egy biztató mosolyt küldött felém, az önbizalmam pedig visszatérni látszott.
- Köszönöm, nem tudom, mi lenne veled nélkülem – mondtam ki végül.
- Ugyan már, mire valók a barátok?
- Na, jó, hagyjuk az én bonyolult és csöppet sem vidám szerelmi életemet. Veletek mi újság? Hogy van a kis Sergio Junior? – mosolyogtam barátomra.
Viccesnek tartottam, hogy a focisták a fiaiknak a saját nevüket és mellé a Juniort adják. Annyira egoisták.
- Megvagyunk. Viszont Pilar már hiányolt, és sajnálta, hogy eddig nem tudott meglátogatni – vigyorgott.
- Örülnék neki, ha meglátogatnának. Nem is érintkezek emberekkel, rám férne már egy kis társaság.
- Azt hiszem, ezt majd otthon megemlítem. Ha a megérzésem nem csal este már ez egy túltárgyalt dolog lesz – húzta ki magát büszkén.
Reakcióján nevetnem kellett.
- Köszönöm Senor Mindentelőretudok Ramos – bokszoltam vállba, ő pedig tetetett lány hangon felsikított.
- Ez fájt – grimaszolt.
- Rosszabb vagy, mint egy 5 éves kislány – gúnyoltam ki ismét
Délutánunk további része úgy telt, mint régen. Beszélgettünk a semmiről, közben kocsikáztunk és élveztük a spanyol nyár melegét. Szinte megint minden a régi volt. Majdnem.
- Ma este parti lesz Crisnél, nem akarsz átjönni? – kérdezte.
- Nem is tudom. Ha buli van, tudod, hogy nem lehet lelőni, ráadásul imádok táncolni, és jelenlegi helyzetemben ez lehetetlen. Másrészt viszont, nagyon rég láttam már mindenkit, és olyan jó lenne megölelgetni őket – mondtam, s közben cukin vigyorogtam hozzá.
- Szóval akkor mégis jössz?
- Azt hiszem, persze csak ha nem zavarok. És a szüleimnek is szólnom kell, hogy megyek. Tudod, újabban ismét gyerekként kezelnek.
- Megértem az aggódásukat, hisz én is apa vagyok, de azt hiszem, ha nem akarnának engedni, meg tudom őket győzni arról, hogy vigyázok rád – mondta magabiztosan.
- Remélem, hogy igazad lesz.
A szobámban készülődtem, Ser megígérte, hogy 7-re értem jön. Szüleimet nem kellett győzködni, elengedtek, mondván, hogy úgyis elmennék, ha akarnék. Néha elgondolkozom azon, hogy mikor kerülök már el innen. Mikor lesz saját házam, nagy udvarral, úszómedencével és egy focikapuval, plusz egy nagy garázzsal, amiben a csodaszép autóm áll. Minden reggel azzal járnék be dolgozni, az öltözőben átöltöznék és várnám, hogy elkezdődjön az edzés. Egy normális felnőttnek, azt hiszem, hogy így telnek a hétköznapjai. Ezzel szemben, én 23 évesen, itt ülök a szüleim házába, a szobámban, a tükröm előtt. Éppen buliba készülök, vagy inkább csak egy kisebb családi összejövetelre, mert a focisták nem bulizhatnak. Aha, persze. Aztán azt se felejtsük el, hogy nem tudok járni. Talán, ha még tini lennék, normális lenne, ha buliba készülnék, csak hogy jelenlegi állapotom csöppet sem normális. Az életem egy nagy katasztrófa. Edzenem kellene, meccsekre járnom, együtt ünnepelni a csapattársakkal, élnem kellene az életem. Miért én vagyok pont az, akivel ez a szörnyűség történt? Könnyeimmel küszködve, amik ma már másodjára törnek elő, belenéztem a tükörbe, és csak azt kérdezgettem magamtól: Miért?
- Kicsim készen vagy? – hallottam lentről a hangot.
Gyorsan megráztam a fejem, megigazítottam a sminkem, és indulásra készen voltam. Ma este igenis jól fogok szórakozni. Semmi sem ronthatja el. Újra normális leszek.
Mostanában már kezdek egyedül közlekedni a házban, így most is egyedül gurultam el lépcsőig, ott pedig anya segítségével átültem a mozgáskorlátozott liftbe, vagy mi az. Lényegében 5 perc múlva a földszinten voltam, indulásra készen. Sergio már várt, láttam, ahogy épp apával mosolyognak valamin. Tiszteltem a szüleimben, hogy ahányszor ide egy focista, legyen az bármilyen híres is, betette a lábát, ők sohasem üldözték el nyálcsorgató modorral. Ugyanúgy kezelték őket, mintha normális emberek lennének, bár előtte elmondtam nekik, hogy ne bánjanak velük királyként, örülnek, ha nincsenek szem előtt. Eleinte ha engem kértek volna erre, biztos, hogy elbénáztam volna.
Az út kicsit hosszú volt, mivel Cris háza a város másik végén található, eléggé eldugott helyen, én is még csak egyszer jártam itt. Homályosan emlékeztem a csodás kertre, és amikor kerekeim segítségével begurultam, a látvány megerősítette emlékezetemet. A nap már lemenőben volt, így az egész vöröses fényben úszott. Átlósan volt felakasztva pár lampion, alattuk egy grillsütő, amik egy kerti sütögetésre invitáltak. Sergio betolt a házba, közben én a házigazdát kutattam szemeimmel, aki hamarabb talált meg minket.
- Csáó Sese – pacsizott le csapattársával. – Nocsak, kit látnak szemeim? – mosolygott rám Cris. – Hát te hogy tévedtél ide? – mért végig szemeivel.
- Hidd el, nem magamtól jöttem – húztam meg a vállam -, hívtak – utaltam ezzel barátomra mentegetőzve.
A portugál hangosan felnevetett.
- Én aztán nem haragszom, sőt örülök, hogy végre látlak – mondta és egy öleléssel üdvözölt. – Azt hiszem, szólok a többieknek is, hogy itt vagy.
- Csodás, addig én hazaugrom Pilarért, megtennéd, hogy addig rajta tartod a szemed? – kérdezte a hátvéd.
- Azt hiszem menni fog – legyintett, majd már tolt is a vendégek közé. – Hé, nézzétek, ki van itt! – kiáltott a csatár csapattársainak, mire mindenki odakapta a fejét.
Mosolyogva és kissé zavartan üdvözöltem őket.
- Señorita, jó újra látni köztünk! – köszöntött Iker, a csapatkapitány.
- Na látszik, hogy kikerültél köreinkből, már nem is tudsz magadra vigyázni – jegyezte meg gúnyosan Pepe, majd hirtelen felugrott a székéből és átvette a dadus szerepét Cristianótól. – Na, gyere csak, mesélj nekünk mi történt veled, rég láttunk, olyan mozdulatlannak tűnsz.
Erre a kijelentésére néhányan lehurrogták, majd valaki fejen dobta egy papírgalacsinnal.
- Ez nem volt vicces – ráztam meg a fejem, majd felnevettem -, szóval mindenki kíváncsi, hogy mi történt velem? – néztem körbe mire bólintottak.
Elmeséltem nekik, hogy mi történt, ők pedig megértően végig hallgatták, és együtt éreztek velem, hiszen így nem tudok edzeni, focizni. Tulajdonképpen a munkámat nem tudom végezni még jó hosszú ideig, ami az ő hivatásuk is, és bele gondolva el sem tudom képzelni, hogy milyen lenne, ha egyik fiú így járna, mint én. A világ figyelné árgus szemekkel, hogy mi lesz így a csapattal, mihez kezdenének a hiánnyal, hogyan pótolnák, milyen hatással lenne a csapat munkájára, és ezt hogyan használná ki az ellenfél. Nos, elgondolkoztató dolgok ezek, és úgy tűnt nem csak engem rémisztett meg a gondolat, hogy bárki járhat így. Mivel kezdett a hangulat feszült lenni, így örök mókamesterünk Marcelo dobta be magát. Szokás szerint hozta a formáját a brazil, és egyenesen megtiltotta, hogy magunkba zuhanjunk, valamint valami általa kitalált új táncot mutatott be, amihez segítségül kérte Jamest, a kolumbiai középpályást. Nagyon sokat nevettünk rajtuk, közben elkészült a vacsora is, és időközben Sese is visszatért Pilarral, aki rögtön mellettem foglalt helyet, és beszélgetni kezdtünk. Érdekes volt, hogy a barátnők/feleségek közül mindig is vele volt a legjobb kapcsolatom. Megemlítette, hogy a kolumbiai középpályás feleségével, Danielával egész jól kijönnek, aztán mondta, hogy megismerhetném, mire bólintottam. Mosolyogva fogadta válaszom és teljesen belefeledkezett a mondandójába. Szerinte egész jól ki fogunk jönni, mert ő is sportol. Boldogan pillantottam körbe, és nyugtáztam magamban, hogy már hiányzott ez a társaság, és hiába híresek, nekik is van egy médián túli arcuk, amit nem sokan ismernek, és én ennek tagja lehetek.
- Itt vagy? – rázott meg Pilar.
- Persze, csak kicsit elkalandoztam.
- Vettem észre – nevetett fel hangosan.
- Hol van Irina? – néztem körbe hirtelen.
- Valami divatbemutatónk Párizsban.
- Érdekes, és Cris nem ment?
- Nem. Most jöttek haza Brazíliából miután kiestek a világbajnokságon, ő elment Párizsba, majd talán augusztusba mennek nyaralni. - Csak nem gond van? – kérdeztem kicsit meglepődve.
- Valami olyasmi – húzta meg a vállát barátnőm.
Elgondolkoztam a hallottakon, és kicsit furcsálltam a dolgot. Mikor legutóbb itt jártam még minden rendben volt, de hát a celebek élete nem könnyű, így nehéz összeegyeztetni a kettőt. Miután ezt tisztáztam magamban, nem foglalkoztam tovább a dologgal. Rápillantottam az órámra, ami már éjfélt mutatott, így gondoltam ideje lenne menni. Gyorsan elbúcsúztam mindenkitől, majd hátvéd barátom hazafurikázott. Megköszöntem az estét, majd anyáék átvettek, és még hallottam, ahogy Ser kikanyarodik az utcából. Gyors elkészülés után azonnal ágyba bújtam, mivel tudtam, hogy a ma este ellenére, reggel ugyan úgy kórházba kell mennem.



2014. augusztus 5., kedd

Chapter Three

 Sziasztok ne haragudjatok, hogy ilyen hosszú kihagyás után hoztam részt, de nem tudtam előbb:(
Aztán a fejlécem eltűnt, úgy hogy már rendelés alatt az új :) Remélem elnyeri a tetszéseteket a rész. Puszi nektek hamarosan folytatás:)


I wish you were here.


Reggel nehezen ébredtem és külön taps magamnak, amiért egyszer sem kellett felkeltenem  az éjszaka folyamán Lucast, hogy valami problémám van. Igazából nem nagyon tudtam aludni, folyton csak egy képet láttam magam előtt. A baleset estéjét. Ó Istenem, miért kellett nekem odamennem, miért? Talán most akkor nem kellene itt feküdnöm a legjobb barátom felügyelete alatt, holnap mehetnék edzésre. Ahrg. Minden sokkal jobb lenne! Csak sajnos ezt már nem tudom visszafordítani, már nem lehet. De miért nem? Miért vagyok pont én az aki így járt? Mivel egész éjszaka ezek a gondolatok keringtek a fejemben, ezért inkább előkaptam a fényképalbumom, ami az ágy mellett lévő éjjelszekrény fiókjában volt. Imádtam azokat a képeket, és azokat a pillanatokat is, amiket ott átéltünk. Mindent.

Be kell ismernem, hogy nagyon sok közös pillanatom volt Lucasszal, nagyon sok mindenben segítettem neki. Például ott van a volt barátnője. Annyira bekattant a csaj mikor kidobta, hogy szinte zaklatta, ezért muszáj volt lekoptatnunk valahogy. És hogy ez hogy történt? Hát úgy, hogy eljátszottuk, hogy mi ketten egy pár vagyunk Lucasszal. Nem, dehogyis ez butaság. Soha nem járnék vele. Bár néha már eljátszottam a gondolattal, de nem. Mi nem egymásnak vagyunk teremtve. Mikor a kórházban voltam elég sokat gondolkoztam rajta, de őszintén most baromságnak tartom az egészet. Hogy lehetek ennyire buta? Hisz ő a legeslegjobb barátom! Sokkal jobbat érdemel nálam! Olyan nekem, mintha a bátyám lenne. Ez az, ami mindent megváltoztat.
Vicces pillanatok voltak ezek. Mindig mosolyogva emlékszem vissza rájuk. Csak most másképp, mert már könnyek is szöknek a szemembe. Bizony, akkor még tudtam járni. Bárhová elmehettünk. Most meg csak fekszek és ülök. Be kellett ismernem, hogy nehéz dolgok állnak előttem, de ezek az emlékek mindig arra ösztönöznek, hogy soha ne adjam fel.
Nos, mivel az éjszakám igazából forgolódással és képnézegetéssel telt, reggel kicsit nyűgös voltam és elég nehezen indultam el. Mármint csak átvitt értelemben. Mivel tegnap este kikészítettem a ruhámat ezért reggel könnyen ment, felöltöztem, megreggeliztem és indultunk is 10 órára a kórházba. A szüleim is eljöttek annak ellenére, hogy éjszakásak voltak. Fura volt a tolókocsiban, ahogyan végig mentünk a kórtermek között egészen az orvos irodájáig, ahol üdvözölt minket és elmondta a továbbiakat.
- Nos, megkérhetném önöket, hogy fáradjanak ki, most csak is Channellel szeretnék beszélni. köszönöm. Nos - folytatta az orvos miután a szüleim és Lucas is távoztak az irodából - Channel, el kell mondjam, hogy mik várnak rád. Először is gyógyszert fogsz kapni, pontosabban injekciót hasba, ami újra beindítja az izmok működését a lábadban ezáltal könnyebben tudod majd végrehajtani a rehabilitációs tornákat. Másodszor, remélhetőleg nemsokára hanyagolható lesz a tolókocsi is. Amint látjuk, hogy tudsz rendesen, mankóval járni nem lesz rá szükség. Viszont egy valamit tudnod kell. Ez nem lesz gyerekjáték. 6 hónap, az sok idő, és valószínűleg az edzéseket sem tudod elkezdeni rögtön azután, hogy újra tudsz majd járni
- Mivel focista vagyok, gondolom mindenki megtesz majd minden tőle telhetőt, hogy minél hamarabb visszatérhessek a pályára
- Rendben, nem szeretnék belefolyni. Inkább fojtatnám. Szóval hogy is mondjam, khm - köhintett - a barátja.
- Parancsol doktor úr? - néztem rá felvont szemöldökkel.
- Csak azt akarom mondani, hogy semmilyen nemi kontaktusba nem kerülhetnek.
- Már megbocsásson doktor úr, de nincs barátom.
- Ó, rendben akkor azt hiszem részemről ennyi. Holnap 10 előtt várom.
- Rendben. Ó persze még egy kérdés. Az injekciókat mikor és mennyit kapok?
- Napi 5x.
Ezzel megfordultam a tolókocsimmal, majd  kigurultam az irodából.
- Indulhatunk - mondtam és a kórház kijárata felé vettem az irányt.
 Másnap reggel viccesen indult, mert anya felkiáltott, hogy indulunk és siessek lefelé, csak hogy ez nem sikerült egyedül, ezért megkértem, hogy segítsen.
Egy percen belül a szobámban termett és segített lemenni. Ez az első nap, hogy rehabilitációra megyek. Kicsit félek is, de a szüleim és Lucas is itt vannak velem.  Amikor kiszálltam a kocsiból, persze segítséggel, hirtelen megcsapta az arcomat a nap sugara és kellemesen csiklandozott. Lecsuktam a szemem és élveztem ezt a gyönyörű pillanatot. Próbáltam elterelni a gondolataimat arról, hogy mi is fog történni velem az elkövetkező 6 hónap során. Bementünk a kórházba, bejelentkeztünk és engem már kísértek is valami más helyre. Kicsit féltem, hogy mit fognak velem csinálni, de semmi komoly nem történt. Egy tornateremszerű helyiségbe toltak. Megmutatták, hogyan haladnak azok akik szintén lebénultak, de van reményük arra, hogy felépüljenek. különböző gépekkel, korlátokkal és rengeteg segítséggel hatásosan gyógyulnak. Bár nyár van és a következő szezont biztosan kihagyom azért örültem, hogy fel fogok épülni és így nem is tűnik nehéznek. Az első két hétben különféle masszázsokat kapok, amik beindítják a vérkeringést és valamennyire az izmokat is megmozgatják. Emellett fontos az is, hogy napi 5 injekciót kapok reggel 8 és este 9 között 3 óránkként. Kibírom. Sajnos eddig csak erről tájékoztattak, a többiről pedig majd a kezelés során.
Az első nap izgalmas és persze fárasztó volt. Na, nem azért mert két óra masszázst kaptam, hanem azért, mert nagyon sűrű volt ez a program. A kezelés után anyáék úgy döntöttek, hogy elvisznek a csapathoz. Amikor betoltak az ajtón, különös érzések öntöttek el, amik elég vegyesek voltak. Jók és rosszak egyaránt. A jók azok, hogy ismét ott lehettem, érezhettem azt a megszokott, számomra már monoton illatot, ami mindig áradt a központban. Annyira hiányzott már ez az egész. De, persze ott voltak a rosszak is. Rossz volt, mert nem állhattam fel, nem mehettem be az öltözőbe, nem vehettem magamra az edződresszem. Viszont, szívesen látott vendég vagyok, hiszen ez a második otthonom. Életem eddigi nagy részét itt töltöttem. Kimentünk az edzésre is, és láthatóan a lányok is nagyon örültek nekem, hisz mind odajöttek hozzám, ismét beszélgettünk, biztattam őket, majd miután befejeztük az örvendezést, beszéltünk az edzővel is, majd átadtuk neki a papírokat. Hála az égnek a csapat gondoskodik az ellátásomról, és amint képes leszek újra járni, ők veszik át a rehabilitációt. Miután mindent elrendeztünk hazafelé vettük az irányt, majd vacsora és fürdés után, ami ismét csak nehéz dolog volt, mégis könnyebb mint Lucasszal, lefeküdtem aludni.

* 1 hónappal később*

Gyorsan telik az idő, hiszen már egy hónap telt el az első kezelés óta. Minden fura körülöttem, nehéz megszoknom, hogy mindenhez segítség kell, de kezd elviselhetővé válni, Talán mire vége lesz ennek az egésznek, addigra meg is szokom ezt az örökös sürgés-forgást, ami körülöttem van. Az is fura, hogy Lucas egyre több időt tölt velem, és kicsit másképp kezel mint azelőtt. Még mindig magát hibáztatja a baleset miatt, és bár nem mondja én tudom, hogy ez így van. Kicsit kiakaszt már az örökös 'annyira sajnálok mindent' stílusával. Néha olyan szívesen lefejelném, csak hogy sajnos nem tudom mi járhat a fejében. egyszerűen képtelen vagyok megfejteni. Pedig annyira szeretném, mert akkor sokkal könnyebb volna minden. De mégsem erőltethetem rá, vagy eshetek neki, hogy már pedig mondja el mi kínja van. Ha akarja elmondja, ha nem nem. Nem érdemes ezzel foglalkoznom, ő ilyen és kész. Gondolatmenetemből a telefonom csörgése zökkentet ki, de amint megláttam a számot inkább üzenetrögzítőre kapcsoltam és csak úgy hallgattam.
- Szia szerelmem. Megértem, hogy most nem veszed fel, talán direkt, vagy talán tényleg nincs nálad a telefon. Ne haragudj, hogy ennyi idő után kereslek, annyiszor akartalak már keresni, de sosem tettem meg. Sajnálom, hogy úgy ott hagytalak, de talán most jött el annak az ideje, hogy tisztázzunk mindent. Hallottam, hogy mi történt veled, ez egyszerűen borzalmas. Nem is tudom szavakkal kifejezni, mennyire fáj, hogy nem lehetek most ott veled, és nem segíthetek rajtad. Persze, gondolom Lucas biztos ott van. Ő mindig ott volt, nem úgy mint én. Önző voltam és hibáztam sajnálom. Hamarosan meglátogatlak. Később még jelentkezem, de most mennem kell. Szeretlek Channel, vigyázz magadra.
Könnyek szöktek a szemembe a hangja hallatára. Már lassan egy éve, hogy nem hallottam felőle semmit. Az egész 2011 szeptemberében kezdődött, amikor részt vehettünk pár Real Madrid edzésen. A mai napig nagyon jó kapcsolatot ápolok a csapattal, még virágot is kaptam tőlük, és rengetek jó kívánságot a közösségi oldalakon is. Casillas, és persze a csapat is tiszteletünkre, vagyis új barátságunkra egy kisebb összejövetelt szerveztek. A lányokkal egy asztalnál foglaltunk helyet, majd miután meg volt a vacsora, mindenki a tánctérre indult, kivéve engem. Tíz perc elteltével valaki helyet foglalt az asztalnál, de sajnos mivel sötét volt nem láttam pontosan, ki az.
- Fogyasztasz valamit? - kérdezte.
- Esetleg egy gyümölcslevet - válaszoltam.
- Pincér, két gyümölcslé lesz. A neved elárulnád nekem?
- Persze, Channel - mosolyogtam illedelmesen.
- Ó tényleg, el is felejtettem - csapott a fejére, majd előre hajolt és végre felismertem, hogy ki ő .
- Mesut te vagy az? Esküszöm, hogy nem ismertelek meg, ne haragudj, de tényleg fáradt vagyok. - nevettem fel kínosan.
- Ugyan, semmi baj. Kérdezhetek valamit?
- Csak nyugodtan.
- Te miért nem táncolsz, mint a többiek?
- Nos, edzések után külön edzéseket kapok, amik eléggé lefárasztanak, így nem sok kedvem van most táncolni.
- És ha én kérnélek fel egy táncra? - kérdezte és nagy szemeivel könyörgőn nézett rám, és bármennyire se volt kedvem, mégis igent mondtam neki.
Ekkor csendült fel egy lassú szerelmes dal, ami akkor pont alkalomhoz illő volt. Igaz, az elején kicsit elpirultam, de aztán nagyon élveztem a táncot. Fejemet mellkasába fúrtam, és hagytam, hogy elvarázsoljon a pillanat. Azt kívántam, hogy ne érjen véget ez a tánc. Sajnos, nem teljesült, mert a zene véget ért és eztán gyors dalok váltották egymást. előtt véget ért volna közös táncunk, felemeltem a fejem, a szemébe néztem és rámosolyogtam, amit ő is viszonzott. Amikor felcsendült a következő szám, mi már nem voltunk a parketten, visszaültünk a helyünkre és a kikért gyümölcslevünk mellett beszélgettünk az est hátralevő részében.
Így kezdődött az egész, aztán randizni kezdtünk, 2012 januárjában hivatalosan is bejelentettük, hogy együtt vagyunk, amit akkor sokan nem néztek jó szemmel, mert túl fiatalnak tartottak hozzá. Nem hallgattunk senki véleményére és másfél évig boldogok voltunk. Aztán eljött 2013 szeptembere, amikor meg sem várva az én reakciómat átigazolt Angliába, és itt hagyott. Előtte már rengeteget veszekedtünk, de fogalmam sem volt arról, hogy miért ilyen feszült és ideges. Aztán az egyik este közölte, hogy a jobb lenne a kapcsolatunknak véget vetni, mert távol leszünk és úgy sem működne. Másnap reggel még kikísértem a reptérre, elbúcsúztunk, és pár hét elteltével nem hallottam többé felőle semmit. Akkor nem igazán tudtam feldolgozni, hogy mi is történt, rengeteget sírtam és magamban kerestem a hibát, amiért itt hagyott. Lucas rengeteget vigasztalt, és mivel akkoriban szívesen látott vendég voltam a Realnál, nagyon jó kapcsolat alakult ki köztem és a csapatkapitány helyettes közt. Ramos, mintha a bátyám és az apám lett volna egyben azokban a napokban. Rengeteget beszéltünk, függetlenül attól, hogy meccse volt vagy esetleg edzése. Neki és Lucasnak köszönhetően 2 hónap után sikerült eltemetnem magamban a Mesut iránti érzéseimet, és végre újra önmagam voltam a pályán. Akkor ez nagy fejlődés volt, mert nagyon rossz hangulat uralkodott a csapaton és az edző kénytelen volt mellőzni a meccseken.
Nos, ez a mi kis rövid történetünk, és most nagyon felzaklatott, hogy hívott és találkozni szeretne velem. Azt hiszem a könnyeim megint előfognak törni, és újra végig sírom az éjszakát.

2014. június 27., péntek

Chapter Two

Sziasztok! Itt lenne az új rész, remélem tetszik. Ha igen KOMMENTELJETEK ÉS IRATKOZZATOK FEL! Köszönöm puszi :* ♥


Nobody said it was easy.

Újabb öt nap telt el, mióta először felébredtem a kómából, és holnap végre hazamehetek. Még sohasem vártam ennyire azt, hogy otthon legyek. Ma végre lekötnek ezekről a hülye gépekről, kapok egy tolókocsit és mehetek. Megbeszéltem anyáékkal, hogy szeretnék visszajönni rehabilitációra. Szeretnék újra lábra állni. Nem bírnám ki, hogy mindenki csak engem ugrál körbe. Nem, nem tehetem ezt velük. Nem nézhetem, ahogy miattam tönkre mennek.
 Erős vagyok, próbálom magammal elhitetni. Beszéltem Lucasszal is. Azt mondta, hogy mindenben támogatni fog. Nem engedi, hogy feladjam, és velem együtt fog küzdeni.
Ja persze, hogy ki is Lucas? Nos, néha én is megkérdezem magamtól. Ki is Lucas valójában? Ő ismer a legjobban. A legjobb barátom. Az aki kicsi korom óta mellettem áll jóban- rosszban. Igazából néha nem értem. Amikor itt ült a beteg ágyam mellett, nem szólt hozzám, csak ült csendben. Én ránéztem. Észrevette. Elmosolyodtam, ahogyan ő is. Csak néztem a szemébe, és elvesztem benne.
Hogy szeretem-e? Nem tudom. Egyszerűen nem tudom őt megfejteni. Annyira semmit mondó a tekintete néha. Nem értem. Talán ezért is kötődök hozzá. Túlságosan is, belehalnék, hogyha elveszíteném. Ajh.. Nehéz, nagyon nehéz. Egyszer majd biztos elmondja, ha szeretne valamit, kár ezen törnöm magam.
Gondolatmenetemet az éppen akkor betoppanó orvos szakította meg.
- Nos Señorita Russo. Magunk se tudjuk, hogy miért vagy hogyan, de az állapota folyamatosan javul. Amikor behozták a kórházba esély sem volt arra, hogy ön újra lábra álljon. Ellenben most, valóságos csoda az ami önnel történt. Señorita, magára nagyon vigyáznak odafent.
- Köszönöm doktor úr - szólaltam meg kissé meglepően.
Mi az, hogy esély sem volt arra, hogy felépüljek? Már mindegy, azt mondta, hogy folyamatosan javulok, ami azt jelenti, hogy lábra fogok állni. Ez az! Taps magamnak, nem maradok nyomorék.
- És ami a rehabilitációt illeti.
-Igen? - kérdeztem picit hangosan.
- Holnap után már kezdheti.
- Rendben köszönöm -  intettem búcsút az orvosnak.
- És akkor megkérném a tisztelt szülőket, hogy fáradjanak velem a papírok rendezése miatt.
És anyáékkal együtt távozott a kórteremből. Csak én és Lucas maradtunk bent.
- Miért csinálod ezt? - kérdeztem tőle.
- Mit? - nézett rám, úgy mintha nem értené.
- Ezt az egészet. Itt vagy mellettem. Nem hagysz itt, tartod bennem a lelket. Mások már rég itt hagytak volna.
- Azért, mert én hiszek benned. Tudom, hogy fel fogsz állni és minden olyan lesz, mint régen. Azért mert erős vagy. Azért mert a részem vagy és nem tudnám magamnak megbocsájtani, ha miattam így maradnál.
- Ezt már megbeszéltük. Nem te vagy a hibás! Ne hibáztasd magad kérlek! Ez nekem jobban fáj, mintha kést forgatnának a szívemben. Ne tedd ezt velem!
És ekkor elhallgatott. Kiseperte a szemembe hulló hajamat és adott egy puszit a homlokomra, amitől a hideg is kirázott.
 - Komolyan, néha nem értelek - vetettem neki oda.
- Komolyan, néha én se téged. Miért kell mindig ilyen naivnak lenned? Csak egyszer fogadnád el a tényt, hogy valaki vigyáz rád és semmiben sem vagy egyedül. Belehalnál? - meredt maga elé, majd kínosan felnevetett. - Jó ez egy rossz vicc volt.
Halványan elmosolyodtam, majd lecsuktam a szemem, vettem egy levegőt és rápillantottam a mellettem csöpögő infúzióra.
- Már nem sok van benne - mondtam halkan.
- És nemsokára jöhetsz haza - suttogta és kezét a kezemre kulcsolta biztatás kép.
Ilyenkor megkérdezem magamtól, hogy mit érzek iránta. Igen a barátom, de ilyenkor talán sokkal több. Viszont sohasem adnánk fel a barátságunkat, holmi kis érzelemért. Mert ez nekünk sokkal fontosabb. És ha jobban belegondolok ez már csak természetes. Megpuszil, megfogja a kezem, mellém fekszik. Igen ilyen egy igaz, legjobb fiú barát. És talán az egyik fél többet érez a másik iránt, talán mindkettő többet érez a másik iránt, de sohasem vallanák be, mert annyira tisztelik egymást, hogy ezt nem tehetik. Talán örökre megváltozna köztük minden. Talán így a legjobb. Mert talán így kell lennie. És, hogy mit teszek ellene? Semmit. Mert nekem így tökéletes. És ha néha feltörnek az érzéseim visszautasítom őket. Eldobom őket, ahogy most is. Soha többé nem gondolok ilyesmire, soha.
- Merre járnak a gondolataid? - mosolygott rám és végig simította az arcomat.
- Nem tudom, valahol messze, kint a szabadban, de semmiféleképp nem itt. Az kizárt. Utálom ezt a helyet.
- Nem mondtál újat. Szerintem hamarabb tudtam mint te. Sohasem szeretted ha be voltál zárva és korlátozott volt a mozgás köröd. Te egy szabad ember vagy senki sem szabhat neked határokat.
- Túl jól ismersz.
- Nem tudsz meglepni. Kb sejtem, hogy mit fogsz mondani.
- Tényleg? És azt is kitalálod, hogy mire gondolok?
- Persze - kötekedett tovább.
- Na lássuk. Találd ki!
- Hmm nézzük, szerintem most arra gondolsz, hogy mikor mehetsz újra focizni.
- Nem talált, egy hatalmas pizzára gondoltam, mert nagyon szar ez a koszt ami itt van.
- Jó oké - nevetett fel hangosan -, mégis meg tudsz lepni.
- Köszönöm.
Elmosolyodtam, majd a szüleim is megérkeztek, megvártuk, amíg lecsöpög az infúzió, és elindultunk haza.
Home sweet home vagy hogy is mondják angolul. Itthon vagyok két hét után és az igazság az, hogy imádok itthon lenni. A baj csak az, hogy a szobám az emeleten van, így úgy döntöttünk, hogy Lucas itt marad velem, hogy a szüleim tudjanak dolgozni és segít mindenben. De én nem szerettem volna minden szabad idejét elrabolni, pláne azért nem, hogy engem pesztráljon, ezért javasoltam anyáéknak, hogy nézzünk egy gondozót, akit akár a kórházból is kérhetnénk. Lucas nem akarta, csak azzal a feltétellel ment bele, hogy délután ő  vigyázhat rám. Mivel tudom milyen makacs belementem.
Épp a szobámban nézegettem a közösségit, ezer meg ezer üzenet, értesítés, jó kívánságok. Nagyon sokan szorítottak értem. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen sok mindenkinek fogok hiányozni. Amíg én visszaírtam mindenkinek, nyílott az ajtóm. Lucas volt egy hatalmas pizzával a kezében.
- Te meg mit hoztál?
- Pizzát. - feküdt be mellém az ágyra.
- Imádlak - mondtam visítva mikor elvettem tőle a pizzát és beleharaptam egy szeletbe.
- Hát persze, ilyenkor mindig.
- Héj ez most szarkazmus volt?
- Nem, dehogy - nevetett kínosan.
-  Megfejellek! - kiáltottam rá.
- Gyere Pocahontas vagy Xena már nem is tudom. Biztos, hogy a legjobb barátomat hoztuk haza a kórházból? Mert ha nem téged visszaviszlek.
- Haha, nagyon vicces - haraptam bele már a második szelet pizzámba.
- Nem, te vagy az tényleg. Csak te bírsz ennyit enni.
- Hih - vigyorodtam el -, tudom -  és nyomtam egy puszit az arcára a pizzás számmal.
Az este további részét is együtt töltöttük, majd mivel a szüleim éjszakások voltak Lucas éjszakára is maradt.
- Lucas! Nekem el kell mennem fürdeni. Ezt hogy fogjuk megoldani? - meredtem rá.
- Kínos lesz, de valahogy megoldjuk.
- Na jó tudod mit? Szedd elő a bikinimet! Abban fogok fürdeni!
- Megbeszéltük - nevetett fel megkönnyebbülve. - Majd kiálts ha készen vagy - mondta és hozzám vágta a bikinimet és kiment a szobámból.
A bikini alsót még csak-csak felvettem, hiába bénák a lábaim, valahogy sikerült, de a bikini felsőmmel sehogy sem boldogultam. Nem tudtam bekötni.
- Kész vagy? - kopogott be Lucas.
- Hát ami azt illeti..
 És ekkor bejött a szobába. Megdöbbenve látta, hogy csak a felsőt kell bekötnie.
- Pedig már azt hittem segítenem kell.
- Perverz állat! - kiáltottam és hozzávágtam a párnámat.
- Héj szerintem nem illik így bánni a "gondozóddal".
- Szerintem meg igen.
Óvatosan a karjába vett és a már kész fürdő vízbe tett.
- Köszönöm. Majd szólok ha segíteni kell.
- Akkor most kiküldesz.
- Hát látod.
Csalódottan ment ki a fürdőszobából. Nos erre értettem azt, hogy néha nem értem őt. Komolyan, le öltöztetne és utána fel. Na azt már nem. Nagy nehezen megfürödtem és közben azon gondolkoztam, hogy milyen más most itthon. Nem tudok járni. Eddig még nem vettem észre a különbséget, de most már érzékeltem. Még csak az udvarra sem mehetek ki. Jó talán egy napot kibírtam, de a többit hogy fogom? 6 hónap a rehabilitáció, ha minden jól megy. Te jó isten fél év! És még akkor sem leszek tökéletes, mert az igazi edzéseket majd csak akkor fogom kezdeni. Nehéz, nagyon nehéz. Szeretnék már túllelni rajta, vagy inkább meg nem történté tenni azt az estét. Jó lenne, de sajnos nem lehet. Nem tudom visszapörgetni az időt.
Míg így merengtem magamban, kihűlt a víz és szóltam Lucasnak, hogy segítsen. Kivett a kádból, rám tette a kendőt és a hajamat is beszárította. Szerintem fodrász is lehetne ha akarna. Utána felöltöztem, majd Lucas az ágyba vitt (nem abban az értelemben) és miután ő is elkészült bebújt mellém az ágyba.
- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy itt alszol velem?
- Ugye nem gondoltad komolyan, hogy egyedül hagylak?
- Nem, de azt se, hogy mellettem alszol.
- Ha ennyire szeretnéd aludhatok a földön is.
- Nem leszek szemét.
- Szóval akkor itt alszok - vigyorgott pimaszul.
- Jó itt alszol.
- Mit nézünk?
- Fogalmam sincs tegyél be valamit én addig hozok popcornt.
Lucas furán nézett rám.
- Ja, hogy nem tudok lemenni a konyhába. Pedig egy pillanatra elhittem. Mindegy akkor csináld meg mindkettőt.
Szóval az esténk ilyen hangulatban telt. Popcornt ettünk, filmeztünk, úgy mint régen. Csak az volt a különbség, hogy míg általában ő választott filmet én csináltam popcornt és kakaót. Hiányzik a lábam! Nagyon! Szükségem van rá! Az este folyamán még előfordult, hogy elfeledkeztem arról, hogy a lábam nem mozog így felajánlottam, hogy lemegyek a konyhába ezért-azért. Aztán végül hajnal kettőkor kikapcsoltuk a tv. Elfordultam Lucastól ő pedig hátulról átölelt. Szerettem volna tiltakozni, de jelenleg ő az erősebb. Nem tehettem semmit, és végül így aludtunk el.